A poharamban bor, a vacsora sül és végre a borsőrlőmet is feltöltöttem színes golyócskákkal. A golyócskák borsból vannak és köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat a helyükön. Nyilván az öröm csak addig tart, amíg ki nem tekerem a nyakukat. Egyszerűen imádom a frissen őrölt bors illatát, ízét, aromáját, hatását, tehetségét. Mert valljuk meg, roppant jól tudnak bánni az ételekkel. A legrosszabb krémlevest is feljavítja néhány laza tekerés egy borsőrlővel. Persze ez csak akkor igaz, ha az apró darabkák a levesen landolnak. Ezt fontosnak tartottam tisztázni, már itt az elején. Nekem nincsen puccos, gourmet őrlőm. Amit használok, még a szüleimtől kaptam Budapestre való költözködésemkor.
Ők már akkor sejtették, hogy ennek a gyereknek még köze lesz ezekhez az akkor még nem annyira elterjedt izékhez. És lám! Igazuk lett! Hordom magammal mindenhová, már a negyedik lakást szolgálja megállás nélkül és, hogy fényezzem a drágát, a Mokka és a FEM3 díszletében fel-fel tűnik időnként. Nem tudok utánaszámolni, de már kilóban mérhető az a mennyiség, amit ez a szerencsétlen jószág kitekert magából. Viseletes már, de vannak dolgok, amiktől az ember nem válik meg csak úgy, minden szívfájdalom nélkül.
Visszaemlékszem gyerekkorom azon szakaszára, amikor a Modern Talking még menőnek számított és Thomas Anders Dieter Bohlen-nel popikonként díszelegtek a falon poszter formájában. Nem csinálok belőle cikit, az összes lemezük megvolt.
Az egyik borító szélén cipők voltak fotózva, ez volt a kreatív design. Az én egyik cipőm pedig pont úgy nézett ki, mint Dieter Bohlen cipője. Persze rohadtul nem olyan volt, de a színük és a formájuk megegyezett és ez nekem akkoriban bőven elég volt ahhoz, hogy beképzelten és emelt fővel járjak - keljek a cipőben kicsiny falum utcáin. (szerintem az orr fennhordós járásom innen eredhet) Nem mintha bárkinek is feltűnt volna a hasonlóság Dieter és az én cipőm között a szomszédság körében, de hát egy rajongónak nagyon fontos volt, hogy legyen valami kapaszkodó. Nos, nekem ez a félcipő jelentette mindezt. Emlékszem, hogy anyu nagyon utálta a lábbelit. Nem csoda, hiszen már lyukas volt a szentem, de én csak nem tudtam megválni tőle.
De ugye egy anya nem tűrheti, hogy gyermeke lyukas cipőben járassa le a család becsületét, így egy óvatos pillanatban fogta a párost és a kukába dobta őket. Aztán jött a hiszti, a felháborodott Ferike, könyörögve, hogy adják vissza „a” cipőt, de nem sok sikerrel vertem magamat. Egyébként itt jegyzem meg, hogy nem voltam az a hisztis forma. Azóta sok minden változott.
Szóval cipő, kuka. Rájöttem a cselre és nem voltam rest beletúrni a szemétbe és megmenteni a féltett ereklyét. Pár napig még őrizgettem, majd beláttam, hogy nagyon roskadt már szegény és végleg megváltam tőle. Biztos vagyok benne, hogy titokban el is sirattam.
Kamaszként beteges tárgygyűjtő voltam. Képes voltam minden hülyeséget elrakni, megőrizni.
A cigi csikktől kezdve a másfél liter Balaton vízen át minden baromság megtalálható volt a szobámban. De tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül. Mármint a gyűjtögetéssel. A kamaszkor tipikusan az a korszaka az embernek, amikor a tárgyak nagyon fontosak tudnak lenni. Azt hiszem, hogy ezek az ereklyék, buta maradványok bizonyos értelemben kapaszkodók tudnak lenni az igencsak kusza, hormonokkal és kísértésekkel teli életszakaszban. Szerelmek, csókok, életre szóló barátságok, táborok, kirándulások, első üveg italok, első doboz cigaretták, plakátok az első koncertről, vagy csak egyszerű szórólapok, amin szerepel a rajongott zenekar neve. Belépő egy nyári diszkóba, egy söröskupak, egy rongyosra hallgatott kazetta vagy CD, egy lepréselt lóhere, egy száradt napraforgó és lehetne még sorolni a végtelenségig. Tárgyak, emlékek, melyek fontosnak tartott események lenyomatai, poros maradványai voltak. Persze akkor ezek jelentették a mindent. Egy kamasz magánmúzeuma. Csoda, hogy az egerek nem ütötték fel a fejüket.
Emlékszem, főiskolás voltam, amikor nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy mindez már a múlté, felnövök és kidobom a kamaszkoromat, jelképesen, a tárgyak kukázásával megpecsételve. Ültem ott és pakoltam a kacatokat. De elhatároztam, hogy semmi megingás, mindennek mennie kell. És mentek is. Egy korszak ürült a kukába. Egy darab, belőlem.
Azt hiszem, hogy ott döntöttem el, hogy nem akarok tárgyakhoz ragaszkodni. Belegondoltam, hogy 19 évesen még sok idő állhat előttem és nem lesz az a nagy lakás az életben, ahol az összegyűjtött drágaságok elférnének. Így akkor és ott megfogadtam, hogy nem leszek múzeum-csináló.
Persze nem akarok képmutató lenni, azért vannak itt maradt tárgyak Pár fotó, néhány, az utazásokból megtartott mütyűr, hűtő mágnesek, futóérmek. Ezek a büszkeségek.
Erről jut eszembe. Ma hivatalosan is megkezdtem a felkészülést a maratoni távra. Mától semmi súlyzó. Csak futás, de az orrvérzésig. Az edzésterv csak szerdán lesz nyilvános, de addig sem szabad pocsékolnom az időt, hiszen alig 6 hét van még hátra a nagy napig.
De meg fogom csinálni. Tudom! Remélem, hogy Ti is mellettem vagyok lélekben!
De nem elég csak a lelket táplálni, enni is kell, elég rendesen. Heti 100-120 km a kijelölt táv, amit futnom kell és ehhez bizony kell a kalória bevitel. Most különösen oda kell figyelnem, hogy mit eszem, iszom. Rostok, azonnal szívódó szénhidrátok, fehérje és rengeteg folyadék.
A mai vacsi is ennek jegyében ihletődött. Ma nyúl van a terítéken. Bob és Bobek már a múlté. Az egyiket megettem. Sajnálom.
De miért is jó nekünk a nyúl. Mert sokkal több benne a fehérje, mint a csirkében, nem hizlal, könnyen emészthető és nagyon jól beilleszthető a fogyókúrás étrendbe. Nagyon alacsony a zsírtartalma és a koleszterint is elfelejthetjük, ha ezt a húsfélét választjuk.
Hiedelem, hogy furcsa az íze. Én mondom, hogy eleinte nekem is voltak fenntartásaim vele szemben. De adtam egy esélyt neki és azóta nagy rajongója vagyok. Ha a zsákmányt bepácoljuk (azoknak mondom, akik félnek tőle), akkor biztos, hogy legyőzhető ez a csípőből lőtt „undor” reakció a húsát tekintve. Egy esélyt megérdemelnek ezek az aranyos, piros szemű, fehér bundás nyuszmuszok.
Na, ezen kell túllépni! Nem simogatni kell őket hanem levágni és megenni.
Recept!
Fél kg nyúlgerinc vagy lapocka (én lapockát vettem)
4 szál sárgarépa
1 csomag halványító zeller (az a zöld izé, ami zacskóban van)
1 piros paprika
1 kis fej zellergumó
1 fej hagyma
3 gerezd fokhagyma
Fél szál póréhagyma (elhagyható)
4-5 szem boróka szétroppantva
2-3 szál friss kakukkfű
2 dl száraz fehérbor
2-3 kanál olaj
Só, bors, 1 kk mustár, 1 babérlevél
A sütőt kapcsold be 200 fokra.
A répát, zellert, hagymát, fokhagymát, paprikát tisztítsd meg és vágd, karikázd fel 1-1 cm szeletekre, kockákra.
Hevítsd fel az olajt, majd tedd rá a zöldségeket. Jól pirítsd le őket, sózd, legyenek kicsit feketék. Ez kell, a bennük lévő cukor karamellizálódik ilyenkor. Add hozzá a kakukkfüvet és a borókát is. 8-10 perc után borítsd át egy tepsibe a zöldségeket. A serpenyőt hevítsd tovább és tégy bele egy kanál olajt. Tedd rá a húsokat és pirítsd őket. Óvatosan önts rá 1 dl bort. Ezzel jól feláznak a lesült pörzsanyagok és minden zamatot visszakapnak, amit a serpenyő megpróbál ellopni tőlünk. 3-4 perc alapos pirítás után a húsokat tegyük át a zöldségágyra.
A serpenyő alatt vegyük vissza a lángot és öntsük bele a maradék 1 dl bort és a mustárt. Elegyítsük és öntsük a húsra. Tegyük be a sütőbe és süssük fél órát. Ha gerincet sütünk, csak az utolsó fél órára tegyük hozzá a húst. Annak elég ennyi is.
Köretet nem készítek külön, bár egy laza rizs elmegy vele. Persze a rozmaringos krumpli lenne hozzá az igazi, de én ezt most ugye nem ehetem. Nálam egy jó nagy adag zöld saláta és a vele sült zöldségek jelentik a boldogságot a nyulacska mellé.
Tárgyak. Körülvesznek, kiegészítenek. Azt hiszem, hogy ez a kulcsszó. A bennünket körülvevő dolgok minket tükröznek, rólunk árulkodnak. Mutasd meg tárgyaidat és megmondom ki vagy. Mondta egy fehér nyúl és elvezette Alice-t csoda országba.
