Ma nagyon gonosz voltam és teszteltem a gyermeki ellenállást, már ami a konyhát illeti. Régóta piszkálja a csőrömet, hogy valóban a szülő rontja e el a gyerek ízlését, vagy eredendően tagadnak meg maguktól minden jót és minden újat. Biztos, hogy azért nem eszi meg a gyerek a spenótot, mert zöld? Biztos, hogy azért nem eszik meg a tekergők a kelkáposztát, mert nem finom? Igaz lehet az a közhely, hogy a gyerek csak sült krumplit akar enni rántott sajttal, kecsappal, majonézzel, mert mást úgy sem eszik meg? Biztos, hogy ez az ízlés az ő ízlése? Én azt gondolom, hogy a gyerekkor egyik legizgalmasabb mibenléte a tapasztalás és az új dolgokkal való találkozás. Ez éppúgy igaz az ízekre is. Ha nem adunk rá lehetőséget, hogy találkozzanak velük, csak azért mert mi magunk sem ismerjük azokat, egy olyan gazdagságtól fosztjuk meg őket, amit később csak nehezen, vagy egyáltalán nem fognak pótolni. Nem lehet legyinteni és csak annyit mondani, hogy úgy sem eszi meg! Engedjük meg nekik, hogy ők döntsenek. Azért kezdtem a mai posztot azzal, hogy gonosz voltam, mert ma ázsiai ízekkel machináltam, anélkül, hogy tudták volna mit is esznek. Szüzet mikszeltem kínai zöldségkeverékkel, szójaszósszal, osztrigaszósszal, gyömbérrel ízesítve. Köretnek petrezselymes buri volt, kicsit csalnom kellett, de ennyi belefért. Ugye mondanom se kell, hogy csont nélkül ették meg az utolsó szemig. Győztem! Ezek után senki ne magyarázza, hogy a pizza, hambi, sültburi a gyerek választása, mert más nem kell neki!
