Ülök a gép előtt, bámulom a kijelzőn a virtuális, üres A4-est és azon töröm a fejemet, hogy miért villog itt ez a fekete pálcika…?
Kb. 20-szor töröltem már ki az első bekezdést. Egyszerűen nem tudom, hogy hol kezdjem a mait. Spontán úgy döntöttem, hogy a benyomásokra, a szemem előtt lévő dolgokra koncentrálok és így próbálok meg rátalálni a történetfonal elejére. Közben jót röhögök magamban, mert elképzelem, ahogy egy nagy, üres teremben ücsörgök a kompjúteremmel és valahol a terem falain túl a történet megszemélyesített eleje (aki pont úgy néz ki, mint Ryan Philippe a Studio54 című filmben) izgatottan várja a percet, amikor végre valahára fogom magamat és elindulok megkeresni.
Nos, maradjunk annyiban, hogy megtaláltam és nagyon boldogok voltunk mindketten.
Nem tudom, hogy másnál ez az egész „fejben mozi”, hogy működik, de én személy szerint nagyon vizuális típus vagyok és hajlamos vagyok arra, hogy bizonyos témákat apró részletekig dolgozzak ki a másodperc töredéke alatt és kreáljam meg az eseményt, szinte már kínos részletességgel. Biztos ismerős a szituáció, amikor valaki egy balesetet, ujjelvágást vagy ehhez hasonló történetet mesél és Te, aki hallgatod, szabályosan beleképzeled magad az egészbe és ne adj Isten, még el is hányod magad, ha annyira érzékeny lélek vagy, mint mondjuk én.
Persze ebben nem az a furcsa, hogy átéled az egészet, hanem az, hogy ha megfigyeled, apró részletekig el tudod mesélni, mondjuk a helyszín berendezését, vagy azt, hogy milyen ruhában voltak a szereplők és talán még arra is emlékszel, hogy a falon lévő óra mennyit mutatott.
Nyugtassatok meg, hogy ez nálatok is így működik!
Nem tudom, hogy honnan jön mindez, de gyakran megesik velem, hogy teszem azt, utazom a metrón majd egy-egy személyen vagy személyeken megakad a szemem és a következő pillanatban azt látom a képzeletemben, hogy az otthonukban vannak, élik a mindennapjaikat és nem is sejtik, hogy valaki éppen meglesi őket, kívülről.
Hogy érthetőbb legyen, leírok egy konkrét esetet. Legutóbb egy anyát és 2 gyermekét szemeltem ki áldozatomul a metrón utazva. Én álltam az ajtóban, ők a jobbomon ültek. Az anya középen, a két gyerek a jobbján, ballján. A leány úgy 8 éves lehetett, a kisfiú talán 5.
Normális, hétköznapi emberek voltak, semmi kirívó. Figyeltem őket, ahogy utaztak. Egyszer csak a kislány áthajolt a kisfiúhoz és megigazította annak sapkáját és megvizsgálta, hogy a kesztyűk is rendben vannak e a kezén. Ebben a pillanatban szabadult el az agyam és repített bennünket az általam kreált életükbe. Egy szobában voltak, kellemes, barátságos hangulata volt a helyiségnek. A kislány, az anya és a kisfiú a szoba közepén ücsörögtek és vidáman, szeretetben játszottak. Azt éreztem, hogy ők így hárman egy család, apa nélkül élik mindennapjaikat. Szerényen, de annál boldogabban. Csak egy pillanat volt a kép, de olyan érzelmek, érzések futottak át az egész lényemen, hogy ott, abban a pillanatban könnyeztem meg az átélt másodpercet.
Kérdem én? Normális ez? Egy fejmozin bőgni? A metrón?
Most is kiráz a hideg.
De mesélhetnék az idős néniről, aki áll a piros lámpánál és várja, hogy átkeljen. Csak egy pillanat és a fejemben beindul a mozi. Azt látom, hogy ül a kopott szobájában és érzem benne a boldog élet minden pillanatát. Egyedül van ugyan, de hálát ad minden napért, amit még megélhet. És félelmetes, de érzem az emlékeit, látom az életét és nem sajnálom, mert tudom, hogy boldog volt. Hideg ráz. Mindezt egy pillanat alatt.
Keresem a választ, hogy mi indítja meg a filmet. Próbáltam erőltetni is, hátha így is működik, de nem. Kell hozzá egy szikra. Azt vettem észre, hogy olyan emberek váltják ki belőlem mindezt, akiket adott pillanatban sajnálok, majd start gomb, benyomom a lejátszót és indulnak a képkockák, de kiderül, hogy nem kell sajnálni őket, hiszem boldogok. Ott, az én mozimban.
De itt tegyük is tisztába a dolgot. Nem képzelem, hogy valami különleges képesség lenne a birtokomban és azt sem hiszem, hogy mindez valóság. Tudom, hogy érzések váltanak ki emlékeket és ezeket kombinálom adott személyekkel eljátszva az én életemből. De mégis olyan misztikus az egész, hogy már-már elhiszem, hogy ez tényleg az ő életük.
Bevallom. Nagy bajom van. Mégpedig az, hogy Rácz Zsuzsa már megírta, ennek ellenére kicsit én is magaménak is érzem Teréz anyut. Furcsa ez az én számból, de tényleg bekattant nálam valami. Biztos a korral jár, de mostanában azt vettem észre, hogy sokkal, de sokkal érzékenyebb lettem. Azt képzelem, hogy mindenkit meg kell mentenem, hogy mindenkin segítenem kell, hogy mindenkit támogatnom és segítenem kell. Amíg csak erővel bírom.
Beteg vagyok. Ez már biztos. Agybeteg. Remélem, hogy mással is előfordult ilyen állapot és meg tud nyugtatni, hogy egyszer, remélhetőleg jó hamar, elmúlik ez az egész.
Mostanában ezért nem is járok sehova. Védekezek. Nem biztos, hogy jól teszem, de nem tudok jobbat. A baj az, hogy a fejembe vettem mindezt és a részemmé vált. De én nem akarom, hogy a részem legyen. Nem vagyok jó Teréz anya. Tudom.
De, hogy is működik ez az egész? Elmondom.
Egyszer csak azt érzed, hogy azon kapod magadat, Teréz anyát játszol. Pedig nem vagy az. Mert tudod, hogy nem tudsz mindenkinek segíteni. És mivel nem elégszel meg azzal, hogy van, ahol tudsz és van ahol nem, feladod. Mert Te mindent orvosolni akarsz. És ezért nem tudod megélni a pillanat örömét. Pedig ott van.
Talán túlságosan érzékeny vagyok. Szociálisan. Is. Ezért oly fontosak számomra az emberi kapcsolatok.
Elfogadom, hogy az életünkbe jönnek, maradnak és elmennek emberek. Elfogadom azt, hogy vannak, akik nyomot hagynak bennünk és vannak, akik úgy múlnak el, hogy észre sem vesszük távozásukat. Azt is mondhatnám, hogy úgy sétálnak át rajta, mintha mindezt egy úttesten tennék csupán. Életünk során rengetek személyiséggel, egyéniséggel, meghatározó figurával találkozunk. Némelyek maradnak. Azon mélázom, hogy vajon mi az a kézzel foghatatlan valami, ami meghatározza a maradást, annak hosszát és miértjét.
Ha barátot választunk, azt tudatosan tesszük, vagy utólag jövünk rá arra, hogy ez már barátság? Ilyenkor magunkat találjuk meg a másikban, vagy pedig pont az benne a vonzó, hogy ő a víz, amikor mi a tűz vagyunk? Feltételek nélkül tudjuk elfogadni vagy támasztunk követelményeket a másikkal szemben?
Csak akkor jó egy barátság, ha az napi intenzitású? Vagy lehet a barátom az, akit ritkán látok, de napi szinten gondolok rá, mert fontos nekem? Mérhető a barátság időben és térben?
Mi kell ahhoz, hogy egy barátság működjön? Kellenek alapok, kapcsok, közös pontok? Kellenek mérföldkövek? A többi jön magától? Tudnunk kell, hogy mit várunk el a másiktól és fontos, hogy ő is tudja mindezt?
Mikor jön el az a pont, amikor úgy döntesz, hogy a rókája leszel valakinek?
Te döntesz? Vagy csak azt hiszed, hogy a döntés a tiéd? Honnan tudod, hogy eljött az a pont, amikor hagyod magad megszelídíteni és észrevétlenül a bizalmadba fogadsz valakit? Tényleg felelősséggel tartozunk azért, akit megszelídítettünk?
Nem vagyok filozófus, pusztán érdekel a kérdés és boldog vagyok, hogy sok rókám van és boldog vagyok, hogy sokak rókája lehetek.
Két napja Gyöngyi szomszédomról megtudtam, hogy beteg. Na, gondoltam magamban, itt ez a rengeteg kaja, bőven jut neki is, szeretettel. Kopogtam, de nem nyitott ajtót, letettem a tányért a lépcsőre. Ma az üres tányér és egy cetli várt ezzel az üzenettel:
„Drága Feri! Köszönöm szépen ezt a mennyei étket! Varázslatos volt szó szerint, mert még a lázam is lement tőle 5 fokot! Millió puszi érte: Gyöngyi „
Kérlek! Állítsátok meg Teréz anyut!
Erősen gondolkodom, hogy mivel köthetném össze a mai szösszenetet a választott étellel.
Megvan! Van vega barátom! Rolf! Neked ajánlom a paprika krémlevest az avokádós vörös lencse- pogival.
Recept
1 fej vöröshagyma
1 érett avokádó
250 gr vörös lencse
2 piros kaliforniai paprika
3 gerezd fokhagyma
1 dl főzőtejszín
1 kk őrölt kömény
1 kk őrölt gyömbér
1 kk őrölt kurkuma
1 kk szódabikarbóna
1 csipet fahéj
1 csipet őrölt szerecsendió
5-6 ek zsemlemorzsa
1 egész tojás
Olaj a sütéshez
Só, bors,
Friss snidling, vagy petrezselyem
Valamilyen lágy sajtgolyó (kecske, mini mozzarella)-nem kötelező. Adhatsz hozzá pirított magot, vagy kenyérkockát is.
A sütőt kapcsold maximumra és a paprikát tedd be jó 20- 25 percre. Süsd, amíg meg nem feketedik. Vedd ki és takard le egy edénnyel, vagy tedd nejlonba 2-3 percig. Felpuhul a héja és tök könnyű lesz meghámozni. Muszáj, mert ez a leves élvezhetetlen, ha rajta marad a héja.
Amíg sül a paprika, addig a hagymát vágd finomra és kezd el sütni 2-3 kanál olajon. Sózd.
4-5 perc után adj hozzá 2-3 ek vizet, főzd el és ezt addig játszd, amíg puha nem lesz a hagyma.
Ha megvagy, 3-4 kanállal vegyél ki belőle és tedd egy másik lábosba.
Erre tedd a meghámozott paprikát, öntsd fel zöldséglevessel, de víz is jó, adj hozzá 2 gerezd felkarikázott fokhagymát, sózd, borsozd. 10 percig főzd, majd turmixold le. Ha megvagy, öntsd vissza az edénybe és add hozzá a tejszínt. Forrald fel, kóstold. Édeskés, paprika ízt kell érezni. Nem kell agyonnyomni tejszínnel, mert akkor az lesz az uralkodó íz. Ennyitől éppen csak kicsit lesz selymesebb. De maradhat natúr is.
A hagyma másik felére öntsd a lencsét. 2-3 percig forgasd a tűzön kevergetve, majd adj hozzá 2szeres mennyiségű sós forró vizet. Adj hozzá egy gerezd finomra vágott fokhagymát, sózd, borsozd. Kb. 12-13 perc alatt megfő. Hagyd kihűlni. Közben hámozd meg az avokádót. Kockázd fel apróra, de ne legyen nagyon pépes. Maradjon darabos. Ha kihűlt a massza, add hozzá az avokádót, a fűszereket és keverd össze. Közben kezd el melegíteni egy serpenyőben az olajt a sütéshez. Kóstold meg. Ha nem elég sós, akkor sózd. Most add hozzá a tojást és 4 ek zsemlemorzsát. Azért most, hogy ne kelljen nyers tojást enni, elég veszélyes tud lenni, ugyebár.
Formázz vizes kézzel pogikat, forgasd meg őket zsemlemorzsában és süsd őket aranysárgára.
Tálaláskor tegyél egy pogit egy mélytányér közepére, merj köré levest, szórd meg petrussal vagy snidlinggel, tedd bele a sajtot vagy a magokat, kóstold meg és higgy az érzetnek! Vega kaja is lehet nagyon, de nagyon finom!
Furcsa hasonlat, de be kell látni, hogy egy ételnél is éppen olyan fontos a harmónia, mint egy emberi kapcsolatban. Főzés során is megadom magamat és hagyom, hogy az érzékeim irányítsanak. Ettől izgalmas az egész. Megérezni a határokat.
A döntés mindig a mi kezünkben van!
Mert ha válaszolunk arra a kérdésre, akkor valaki rókájává válunk!
